Mario, akivel nap, mint nap együtt zárom a kávézót, mellékállásban gazdag családoknál takarít. Valamiből el kell ugyanis tartani, a 3 gyereket meg a feleséget, aki neveli a kis rosszcsontokat. Így a heti közel 50 óra mellett, amit a Starbucksban nyom, még reggelente eljárkál „házat vezetni”. Így történt, hogy megismerkedett egy idős amerikai milliárdossal, évekkel ezelőtt, akit a feleségével közösen ápoltak és főztek rá.

Egy napon ez a 93 éves ürge gondolt egyet és közölte Marióval, hogy tekintettel arra, hogy ő utál alapítványoknak meg különböző szervezeteknek adakozni - mondván ki tudja, hova kerül az a pénz -, ezért aztán Mario válasszon egy házat a családnak és ő azt kifizeti.

Tudni kell, hogy Londonban az ingatlan árak olyan szinten irreálisan magasak, hogy szinte egy átlagembernek sem jut eszébe saját házat venni, de még nem is nagyon álmodik ilyesmiről. Lényeg a lényeg telt múlt az idő és, Mario legnagyobb meglepődésére megkapták a kiszemelt házat és lehetett költözni.

Nah ennek a háznak volt hétvégén az avató bulija, amelyre hivatalos volt az összes kolléga, barát, ismerős. Délben volt a kezdés. Én délben el is indultam itthonról… Ismét szembesülhettem azzal, hogy így egy év után is a közelében nem járok a helyismeretnek. Történt ugyanis, hogy miután leszálltam a metróról, az iphone-ba előre betöltött térkép persze nem töltődött be kellőképpen így nem láttam az utca neveket sem, csak a műholdképet. Annyit tudtam, hogy a közelben van valahol egy folyó vagy kanális, melynek mentén találom Mario házát. El is indultam az állomásról, majd amikor már végképp tanácstalan voltam, megkérdeztem egy szembejövő öregurat, hogy merre találok itt a közelben egy folyót vagy kanálist. Mire az öregúr nagyon szívélyesen közölte, hogy a fákon túl ott van egy folyó, és kis mosollyal hozzá tette: That’s the Thames… (Nah az a Temze…)

Gyönyörű idő volt, így hónapok óta először, kabáttal a kezemben egy szál pulóverben élvezhettem a napsütést a Temze partján sétálva. Amikor megérkeztem, kis híján leesett az állam. Mario háza egy tipikus angol sorházak övezte utcában az egyik sarokház. 3 emelettel, kis hangulatos kerttel, amiben épp 8 éves kis indiai gyerekek kriketteztek, miközben a ház telis-tele volt számomra ismeretlen, nálam legalább 10 évvel idősebb emberekkel. Megláttam Mario-t, aki azonnal be is mutatott mindenkinek, akinek bírt és körbevezetett a házban. Megismerhettem a családot, a fiait (Mark, Max, Marvin) és a feleségét Mathildát (nem, nem vicc tényleg mindenki Ma).

A kis srácok, valami elképesztőek. Köszönhetően annak, hogy Londonban élnek születésük óta, a két iker főképpen (Max és Marvin), olyan brit akcentussal beszélnek 4 éves létükre, hogy néha fülelnem kellett, amikor jó brithez híven elharapják a szótagokat. Francesca meg is jegyezte: „I Should practice English with them…”

A kezdeti megrökönyödés gyorsan alább hagyott és egy nagyon családias hangulatban telt a délután elképesztő indiai csemegékkel, a curry minden elképzelhető előfordulásában. (elkezdtem megkedvelni az indiai konyhát)

Végezetül pedig az aktuális idézet sem maradhat el. Amikor kint állok a ház előtt és beszélgetek az egyik kollegámmal, egyszer csak arra vagyok figyelmes, hogy a kis 4 éves Max néz rám és a következő képpen rakott úgy helyre, ahogy a közel egy idős unokahúgom tenné körülbelül:

M: Do you have a home? Do you have a home?

Én: Yes of course I have

M: Oh yeah and which way is it? This way or that way??

Én: That way…

M: So??

Én: So what?

M: So go home that way… J   

A hétvégén Jackie ismét házibulit rendezett. Ez alkalommal a születésnapja volt az apropó arra, hogy újra összegyűljön a starbucksosok/nem starbucksosok apraja nagyja. Olaszok, magyarok, libanoniak, lengyelek, csehek, jamaikaiak, franciák, indiaiak, kínaiak, spanyolok gyűltek össze ezúttal, az össznépi részegedés reményében.

Mivel, valahogy úgy alakult, hogy senki nem nagyon keverte a töményt semmivel, mindenki inkább úgy döntött, hogy üvegből vagy jobb esetben feles pohárból kortyolgatja a nedűt, ezért aztán az elején kissé fagyosan induló, soirée szagú találkozóból szépen lassan mindenki elkezdett alkoholgőzbe révedni. Az őrült, furcsamód mindenkit szerető spanyolon keresztül az ide-oda tévelygő részeg lengyelig mindenki kivette a részét a jókedvből. Ennyi különböző nemzetiség és mégis képesek magukat jól érezni, néha kicsit angolul, néha kicsit ki-ki a saját nyelvén. Összességében nagyon jó kis társaság verődött össze ismét. El se tudom képzelni mi lesz, ha az időjárás is a mi malmunkra hajtja a vizet és végre elkezd egy kicsit nyáriasabb, de legalább tavasziasabb idő beköszönteni.

Viktornak köszönhetően végre nem kell agyba-főbe társaságot keresni ahhoz, hogy csináljunk valamit, ezért megfogadtuk, hogy abban az esetben, ha mindkettőnknek szabadnapja van, akkor mindig kitalálunk valamit, amivel ritkíthatjuk a felfedezni valók listáját.

Így Camden Town bohém világába ugrottunk egy fejest. Hétköznap délután élvezhetőbb is, mert nem kell agyba-főbe kerülgetni a sok turistát és az árusoknál is jobban lehet alkudozni. Mindenki közli veled persze, hogy neki eredeti portékája van, sőt az egyik eladó arról próbált meg meggyőzni, hogyha jönnek a vámosok, akkor ők azért rejtik el a portéka egy részét, mert az eredeti. Mindenki el akar neked adni valamit és többnyire mindenki ugyanazt kínálja így aztán nagy a verseny. Persze a magyar nem hagyja magát, minden árus beadta végül a derekát nekünk. :D

Tegnap volt a neves napja, hogy betöltöttem 26. életévemet, ami csak egy felől késztetett ismét elgondolkoznom. Mihez akarok kezdeni magammal ebben az életben, melynek napjai gyorsabban suhannak, minthogy azt felfoghatnám.

Nos, ez a kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt. Nem tudom! Lehet, hogy ez talán egyfajta generációs betegségünk, de a nagy többség erre a kérdésre csak bambán mered maga elé és halvány lila gőze sincs. Én is mint sorstársaim, csak élem a mindennapjaim és várom, hogy az utamba sodorjon a sors valamit, aminek mentén elindulhatok és konkrétabb célok alapján haladhatok tovább. Így volt ez a spanyol szárnypróbálgatásokkal és így volt ez Londonnal is.

Várom a következő valamit… 

Amikor csak felébredek, belecsöppenek az olasz temperamentum kavargó varázslatos világába. A konyhából a friss presszókávé szaga lengi be a „a lépcsőházat”. Kinyitom az ajtóm és sokszor úgy érzem, mintha az ajtó mögött az olasz tengerpartra lépnék és a konyha felé közeledvén fülemet megcsapó olasz turbékolás a szomszéd kis halászkávézó szereplőivel lenne megtöltve. Jackie az olasz Dél-afrikai származású lakója a háznak Milánóból, aki nem győzi hangoztatni mennyire nem szereti a feketéket, mert azok mindig mennyire rájátszanak arra, hogy nekik nem fehér a bőrük. By the way Jackie csaknem olyan fekete, mint az éjszaka.  

Francesca Jackie szobatársa Nápoly közeléből egy kis falucskából, aki egy más dialektusban beszéli az olaszt, ezért folyamatosan kapja a savat a többiektől. Nekem ebből csak az tűnik föl, hogy az alapból sem lassú tempójú olasz nyelvet ő még talán kétszer gyorsabban beszéli…

Francesco pedig az olasz raszta Udinéből, aki kinéz vagy 26-nak ehhez képest most tapossa a 20. évét. De már élt 2 hónapot Indiában és tudja, hogy semmit nem akar csinálni az életében, ami kicsit is beárnyékolná a napját.

 Nincs nap, hogy ne főne valami jellegzetes olasz tészta, vagy lasagne, vagy esetleg ne készülne egy kis saláta tésztával természetesen. Legtöbbjük olyan játszi könnyedséggel dob össze mennyei kajákat mintha tényleg épp egy zacskós levesből rántotta volna össze a hozzávalókat.

Giulia a római olasz kiscsaj a single szobából az egyetlen, aki fizikailag valahogy képtelen a főzésre. Legutóbbi próbálkozása a karácsonyi ebéd tepsis krumplija volt. Ami mellé jómagam egy kis mézes-mustáros csirkével járultam hozzá… J Nah a krumplival nem lett volna baj csakhogy amikor Giulia feljött és közölte velem, hogy elkészült (csak a lenti konyhában van sütő), akkor én még főztem a csirkét és egy olyan 10-15 perc múlva, amikor én is lementem lecsekkolni mit alkotott látom, hogy a nagy mű nem hogy kész, de fehér. Giulia meg csak mosolyog rám és kérdezi, hogy szerintem ez jó-e már.

A közösség két oszlopos tagja (utánunk) persze, a két legjobb barátnő a szomszédból Jackie és Francesca. Nem győzik úton útfélen felhívni a figyelmemet, hogy ebben a házban ők a Maffia (padrino-k) és itt minden úgy zajlik, ahogy ők azt megfelelőnek tartják.

Szerencsénkre nem kell konfrontálódnunk a két gráciával, ugyanis úgy fest befogadtak minket a bizalom körébe és adnak a véleményünkre… J

Teljesen más érzés úgy ki kelni az ágyból, hogy ilyen impulzusok érnek. És most nem arra gondolok, hogy nem magyarok vesznek körül, hanem csak egyszerűen nem olyan emberek közt élek, akik folyamatosan a negatív hangulatot és panaszkodást sugározzák magukból, hanem annak ellenére, hogy itt nem mindig kék az ég, többnyire megpróbálják az élet napos oldalát nézni.  És ha ne adj isten egy rosszabbul sikerült nap után hazatérnek és eszükbe jut, gyorsan el is hessegetik egy Take it easy, vagy Dont think about it kíséretében. Egyre inkább kezdek rájönni, hogy egyetlen hátránya sincs ennek a háznak! 

Úgy érzem, hogy mióta elhagytam a magyar házat egyúttal, az elém kerülő akadályok nagy részét is magam mögött tudhatom. Elköltözésünk során az egyetlen kellemetlen pillanat, persze a magyar főbérlőnknek köszönhető, aki nem átallott még búcsúzóul lerántani minket.

Történt ugyanis, amikor visszakértük tőle a depozitot (kauciót) közölte, hogy a 240 font helyett 160-at ad, mert a szobát (ágyat) nem sikerült kiadnia ezért rajtunk vasalja be az addig elvesztett lakbért.

 Ez még mind rendben is lenne, ha erről az elején bármilyen (akár szóbeli, nem hogy írásbeli) megállapodás született volna. És még azt is hozzá tette, hogy ennyit se kellene visszaadnia, mert a Viktor nem lakott ott egy hónapig - amely szabályról persze szintén elfelejtett említést tenni-. Végül miután a Viktor egy reggelt töltött azzal, hogy kitudakolja milyen szabályrendszernek köszönhetően történtek a levonások, megállapodtak abban, hogy 180 font „fair” ajánlat.

Különben is sokat kellett bajlódni a szoba kiadásával, meg a Viktor miatt is „folyamatosan” hívogattam (3-szor), hogy lesz-e neki szoba és neki össze-vissza kellett költöztetnie 5 embert (kettőt), csak hogy beköltözhessen abba a házba, amit mi most ott hagytunk. Lényeg a lényeg a lekarcsúsított 180 font helyett, megérkezett a számlámra 175 font. A hiányzó 5 font miatt már nem is vettük inkább a fáradtságot, hogy felháborodjunk – valószínűleg az volt a kezelési költség, amiről ugye megállapodtunk az elején-…

Így újra átgondolva ezt az egész szituációt, rájöttem, hogy én felnézek, erre az emberre. Nem hagyta magát befolyásolni a sok éve tapasztalt nyugati kultúra által, és továbbra is képes volt megmaradni annak a jó öreg lehúzós, sóher magyarnak, aki volt mielőtt évekkel ezelőtt belevágott a házakkal való seftelésbe. Volt bőr a képén (a számára) rongyos 65 fonttal megrövidíteni, két betyár, jó fej magyar srácot…J Azzal meg, hogy a végén a megállapodott összeget még lekarcsúsította 5 fonttal, csak feltette az i-re a pontot.

Sajnálatos módon ez az eset is csak, megerősítette bennem azt az ösztönt, hogy a magyartól mindig 3 lépés távolságot kell tartani. Miért van az, hogy ilyen szintű széthúzásra, és egymás kihasználására, csak a magyarok között látok példát? Miért nem vagyunk képesek támogatni, segíteni egymást, vagy akár, ha nem is segíteni, de inkább csak egyszerűen ne vegyünk tudomást a másikról.

Elszomorító a gondolat, hogy a magyar az egyetlen népcsoport, akivel ha találkozom itt és számomra idegen, akkor mindig azt figyelem, hogy hol akar nekem keresztbe tenni, átverni, lerántani - de sajnos így van-.

Ezzel a bejegyzéssel egyúttal magam mögött hagyom ezeket a negatív gondolatokat és örömmel tekintek a jövőbe, amelyet egy tiszta, kulturált olasz temperamentum övezte légkörben tölthetek. Azon ritka magyarok egyikével, akivel szívesen osztom meg a szobám, hűtőm, londoni létem. És minden egyes alkalommal, amikor magyarral találkozom továbbra is titkon azt remélem, hogy nem fogja szaporítani a rossz élményeket. 

Még talán mostanáig sem esett le teljesen, de csaknem egy év után sikerült elköltözni. Nem kell pénzzel feltölteni a gázt meg a villanyórát, csak olasz és angol nyelv vesz körül, egy szobában az én drága Viktor barátommal. A költözés ment, mint az ágyba szarás, mire hazaértem a reggeli műszakból, leendő szobatársam már az én cuccaimat is összepakolva útra készen várt. Hívhattuk is a kedves indiai taxisofőrt, aki csak nézett, amikor a 3 nagy kartondobozt és további négy bőröndöt, meg matracot betömtük valahogy a kis egyterű minivan-be és megkezdtük kis utunkat Kensal Greenbe.

Amikor beléptünk a szobába meglepődve vettük tudomásul, hogy a szoba elég erőteljes cigi szagban és porban gazdag állapotban lett nekünk otthagyva, köszönhetően a már előző posztban említett szimpatikus spanyol hölgyeknek. Az ember azt hinné, hogy azért két csajtól nem ilyen állapotban vesz át egy szobát, de sebaj az enyhe porréteg és értelmetlen elrendezés mögött felsejlettek a lehetőségek apró nyomdokai. Az ágy továbbá egy legjobb esetben is másfél személyes darab, ami utólagos egyeztetéssel és a lengyel főbérlővel (landlorddal) való alkudozásnak köszönhetően hétfői hatállyal le lesz cserélve. Szerencsére a még a magyar házhoz vett memóriahabos fedőmatrac ezúttal is nagy szolgálatot tett, és némi átrendezésnek köszönhetően máris egy nagyon fitos kis kecót varázsoltunk és a kezdeti állapotokhoz képest átszárnyaltuk a fantázia határait.

Az este megkoronázása képpen pedig megmutattam Viktornak London egyik legjobb Olasz (a szó szoros értelmében) pizzázóját, ugyanis az étlapon az egy két tipikus olasz előételt és desszertet leszámítva, csak pizzát választhat a vendég, azt viszont olyan minőségben, amilyet életemben máshol még soha nem ettem.

Másnap reggeli műszakom volt félháromig, úgyhogy szombat lévén, meló után ellátogattunk a híres Portobello
Marketre (itt született meg a következő aranyköpés: lásd alább), ahol szintén a Starbucksban dolgozik Francesca az olasz lakótársunk, és elmerültünk egy kicsit a (rohadt hűvös) bohém piac hangulatban. Miután hazaértünk az olaszok nem bírták lebirkózni mediterrán temperamentumukat és felvetették az esti kocsmázás ötletét, amire nyílván nem lehet nemet mondani. Elvittek minket a kedvenc törzshelyükre, ami egy igazi hamisítatlan angol kocsma, 3 külön álló terem, középen körben egy nagy bárpult. A hangulatot úgy lehetne talán lefesteni, mintha egy romkocsmába lépne be az ember, csak egy kis angol eleganciával fűszerezve. Nem egy kopott lerobbant Trabant a hely dekorációja, hanem egy kandalló hatalmas égig érő cizellált tükörrel. Nem magyar részegek köpködnek szanaszét mindent, hanem biznisz kezsuelbe öltözött részeg angolok, vagdossák poénból egymáshoz az üres boros üvegeket és hajlongnak egymás nyakában, miközben a „háttérben” egy 4 tagú kvázi pop-rock banda csapatja a Roxanne egy kivételesen szórakoztató feldolgozását, majd Viktor elé megérkezik a Geronimo sajtburger elém pedig a proper English fish’n chips, és élvezzük az életet…

Amióta kint vagyok Londonban nincs hét, hogy ne jutna eszembe valamilyen kontextusban, hogy már el kellene mennem Brick Lane marketre, végre most minden közre játszott és ezt a pontot is kihúzhatjuk a bakancslistáról. London EGYIK varázslatos piaca, ahol a világ gasztro-kultúrája találkozik az angol hipszterek vintage használt ruha piacával. Telis tele olyan tipikus „Fald fel Amerikát” stílusú kis beugró kígyózó sorú kajáldákkal. Összességében véve rohadt hideg volt ezáltal az árusok sem mutattak nagy érdeklődést, olyannyira hogy a legtöbb ki se jött, de mindenesetre kiderült, hogy ide még visszatérünk, ha az időjárás is olyanra fordul (valamikor majd csak).

És ahogy ígértem Portobello Market: Betévedtünk egy piercinges boltba, mert az olasz raszta újabb lyukat szándékozott lövetni a fülén. Körbenéztünk és észrevettük, hogy a tetováló szalon mellett indiai bolt funkciójában is működik az üzlethelyiség, egyebek mellett irgalmatlan füstölő kínálattal. A spanyol csajok miatti cigi szagot meg csak el kell tüntetni valahogy… Az eladó egy ősz 60as évein bőven túl járó fazon szívéjesen útba utasított minket, miközben rendezgette a kis cigi papírokat és a füvezési kultúra különböző PR-termékeit. Egyszer csak az orrom alá tol egy könyvet: „By the way i’m in this book” felcsapja a könyvet és rábök egy képre, amin John Lennont éppen viszik el a rendőrök, Lennon válla mögött meg a forma virít pár évtizeddel fiatalabban: „I got jailed with John Lennon!”…

Nem is tudom mennyi idő telt el  utolsó helyzetjelentésem óta(6 hónap). Elkezdhetnék mentegetőzni, hogy sok a meló nincs idő és satöbbi, de a helyzet az, h őszintén szólva elszállt az „ihletem”, ha egyáltalán létezik ilyesmi…

Lényeg a lényeg úgy döntöttem újra neki ülök, köszönhető ez persze annak is, hogy drága Viktor barátom is megelégelte az otthoni levegőt és úgy döntött ő is belevág a nagy világlátásba és csatlakozik, hozzám itt Angolhonban. Lassan két hete mássza már ő is azon akadályokat, amiket jómagamnak is meg kellett. Próbálok neki segíteni, legyőzni őket és meg kell, mondanom nagyon jól halad: D

Nekem is egy hatalmas szikla gördült le a vállamról, amikor véglegesen úgy döntött h jön velem vissza az otthon töltött szabadságomról. Többek között például neki köszönhetően pénteken megszűnik csaknem 11 hónapos, szürreális Valóságshow-m itt Wembleyben és összeköltözünk az olasz kolléganőimmel, de erről majd később…

11 hónap! Soha életemben nem gondoltam volna, hogy képes leszek 11 hónapot eltölteni egy olyan házban, amiben ennyi idő után én vagyok a 3. legrégebbi lakó és utánam 3 hónap a következő. Olyan élmények és olyan magyar társadalomtanulmány, amit képtelenség lenne szavakba önteni.  Elég annyi, hogy éltem én itt együtt 50 éves anyukától kezdve a 20 éves kalandvágyó, szerencsejáték-függő focistán át, az idült alkoholista albán autómosóban güriző 3 gyerekes családapán keresztül a 35 éves szegedi ex rendőrig mindenkivel… :D Nagyon sokáig élveztem is félreértés ne essék, hiszen mostanáig soha nem tapasztaltam meg az igazi koleszélményt, de most már így lassan egy év után köszönöm szépen elég volt.

Pénteken végre elköltözünk és lecserélem a stadiont, Kensal Greenre egy olasz és spanyol csajok lakta házra, ahol rajtunk kívül csak Francesco lesz pasi, aki egy olasz raszta életművész, jellemzésül (egyben a már régebbről is megszokott aranyköpés is egyben) csak idézném, amikor illuminált állapotban, a hétvégi házibuliban annyit mondott tört angollal: „I work to live,  not live to work”.

Mint ahogy eddigi költözési kísérleteim, ez sem volt persze zökkenőmentes, 11én szálltunk le Londonban Viktorral és rá két-három napra kiderült, hogy Jackie-éknél, az Olasz/Dél-Afrikai kolleganőmék házában üresedik egy kétágyas szoba, mivel Viktort is első látásra elragadta az olasz temperamentum, nem haboztunk sokat és elhatároztuk, költözünk!  De nem voltunk ezzel egyedül, amint az utóbb kiderült, két spanyol csaj is pályázik a kecóra és, hát persze a főbérlő inkább csajoknak ad ki szobát (ő se hülye! J), ők kapták meg.

Csóri csajok csak azzal nem számoltak, hogy a két olasz barátnő megkeseríti az életüket. Az még külön kiakasztotta őket, hogy épp 16-a előtt költöztek be egy nappal és aznap volt a Valentin-napi parti az olaszok szervezésében persze. Úgy alakult, hogy egy elég ereszd el a hajam, több mint 45 fős(lengyel, indiai, török, olasz, jamaikai, spanyol, arab, litván, magyar, francia J) törzsvendég és Starbucksos galeri csapódott össze, ami a spanyol csajoknál végleg betette a kaput és közölték a főbérlővel, hogy ők erre nem vállalkoznak és csütörtökön költöznek. A bulit követő nap csörgött is a mobilom és Jackie közölte a jó hírt, csak annyit mondott: Támász u know the Italian MAFFIA… :D

Az események tehát pörögnek, ha érdekel, nézzetek errefelé néha

Elképesztő milyen figurák tévednek ide kis hazánkból az, hogy a legtöbb szinte semmit nem tud angolul még hagyján, az otthoni helyzet miatt nem csodálom, hogy meg akarják nézni mit lehet itt kezdeni. De könyörgöm ha már valaki elhatározza, hogy a háta mögött hagy mindent legalább érdeklődhetne, vagy "rágugglizhatna" hogy hova jön.
Nem hiszitek el, találkoztam olyanokkal akik 4l tejet pakoltak be a bőröndbe, de volt olyan is, aki egy kiló hagymával terhelte a bőröndöt. Ebben a posztban az ilyen "sorstársaimról" számolok be. Jobban mondva azokról, akik megjárták a szállásomat és "említésre méltóak". Az előttem lévő lakókról Mr. Posh a ház legrégebbi lakója elbeszélése alapján tudok mesélni. Velük is kezdeném:
Gabi néni
Gabi néni az egyik a házban lakó csaj anyja, aki hónapokig  minden pénteken a szekrényben töltötte a péntek estét. ( péntekenként jön a Landlord szedni a bérleti díjat) Gabi néni lánya by the way péntekhez közeledvén egyre gyakrabban fogadta az indiai férfihódolókat, akikhez többnyire magyarul beszélt. Figyelembe véve, hogy persze egyik sem beszélte a nyelvünket elég vicces lehetett ezt végig nézni. Hősnőnk lánya amúgy itt hagyott a főbérlőnek egy ősrégi kombi seatot, amiben Gabi néni is aludt egy pár estét mialatt a lánya az indiaiakat pátyolgatta. Ezzel a seattal akarta kiegyenlíteni a közel 6-700 fontos lakbértartozást ( ért vagy 200 fontot). Most vitte el 3 részeges lengyel cigány, képzelem mennyit fizethettek...
Rozi
Rozi egy jól megtermett 47 éves nem épp a napon barnult jelenség volt, akire az hogy nem volt szégyenlős elég finom kifejezés. Amellett, hogy folyamatosan ordibálva kommentálta éppen aktuális tevékenységét, nem egyszer előfordult, hogy nem átallotta a kertben vágni a fanszőrzetét sem kb. 5 ember köztük Mr. Posh szeme láttára.
Jancsi és Juliska
Az ő történetük egyszerre indult az én érkezésemmel. A mellettem lévő szobában laktak, amit mint azt már előzőleg említettem egy falnak épp nem nevezhető gipszkarton választ el az enyémtől. Történt, hogy Juliska kilátogatott egyszer turistaként Londonba, és megismerkedett a már itt tartózkodó Jancsival, akivel szó szót követett és összemelegedtek egy kósza orális beszélgetés erejéig, több se kellett, kész is a szerelem. Juliska otthon is hagyott csapot-papot és homlokegyenest elindult vissza Londonba. Mivel Jancsinak egy vasa sem volt, dolgozni meg nem nagyon szeretett, ezért épp kapóra jött szenvedélyes Juliska. Annak ellenére, hogy a lánynak kb meg lett mondva, hogy nem nagyon lesz itt ebből semmi, "hősnőnk" azért ugy gondolta a szerelemért mindent. Melyik dolgozni nem akaró férfiember ne használná ki az ilyen adódó alkalmat (fúj milyenek vagyunk mi férfiak... :D). Lényeg a lényeg a románcnak aztán ott szakadt vége, amikor Jancsinak adódott egy meló. Egy csomagot kellett hazavinnie busszal majd repülővel vissza, visszafelé pedig kapott 20ezer forintot meg 2 karton cigit. A 20 rongybol meg a tranzitban be kellett volna vásárolni további dohányterméket és hazajönni. Mivel hősünk azt ugyan, itt mindig meg tudta oldani, hogy legyen pénze fogadni, meg cigire, meg piára (főzni meg úgyis főzött Juliska), de azért annyira nem volt arany élete, hogy ha hazament ingyen akkor vissza is jöjjön, úgyhogy több se kellett eltűnt a cigivel meg a huszassal a magyar balkánon, a huszasbol még biztos, ami biztos beugrott egy prostihoz egy laza szaxira, azt Juliska meg várhatta itthon mikor jön...
Juliska azóta már szintén nem a ház lakója, elköltözött valahova máshova, azokkal a dédelgetett álmokkal, hogy a következő célpont Párizs. Amikor megkérdeztem, hogy jobban beszél-e franciául mint angolul (angolja elég gyenge) az volt a válasz, hogy "most? Most annyira nem"...

Elképesztő, hogy ennek a városnak a mai napig mekkora befogadóképessége van. Az utóbbi időkben azért már csökkent ugyan, de még mindig érkeznek sorra a szerencsehajcsárok. Olyannyira, hogy angollal csak elvétve lehet találkozni, szinte minden munkát, ami nem felső vezetés, ma már bevándorló végez. Valószínűsíthetően ez is adja a város erejét, hogy nincs az a munka, amire ne találnának egyből 50 jelentkezőt.
Mivel a legkülönfajtább kultúrák "kényszerülnek" egymással élni, ezért elég toleránsak egymással, látható persze néha a feszültség, de én eddig nagyon durva példát nem tudnék mondani.
Egy dolog viszont érdekes. Egy népcsoport azért akad, akiket senki nem bír, mégpedig a lengyelek. Akárkivel beszéltem, legyen az magyar, arab, indiai, afrikai senki nem bírta a lengyeleket.
Indoknak elég sok dolog szolgálhat indulva onnan, hogy több mint egy millióan vannak,(csak Londonban) egészen odáig, hogy ahova csak bekerülnek, egyből hozzák magukkal a spanokat és mindent megtesznek, hogy csak lengyelek legyenek együtt. A magyar például a lengyeleknek köszönheti, hogy megértik ha azt mondom "kurva", ugyanis lengyelül ugyanazt jelenti mint magyarul.
Nem igazán voltam egyelőre másfelé a szigeten, de azt egyértelműen állíthatom, hogy London nem Anglia, sokkal inkább egy miniállamként lehetne leírni, ahol szinte minden népcsoportnak megvan a maga kerülete, amit ő "ural".
Különösen igaz ez az indiaiakra, akik annak ellenére, hogy Angliában vannak nem igazán voltak hajlandóak engedni a szokásaikból (indiai zóna= curry és füstölő szagának egyvelege). Értve ez alatt a köpködést is, ami elképzelhető, hogy nem csak az ő szokásuk, hanem valami furcsa londoni szokás, itt ugyanis szinte 5 percenként fordul elő, ha sétálok gyanútlanul egy forgalmas utcán, hogy tőlem karnyújtásnyira akkora turhák röpködnek, hogy olykor szabályosan kerülgetni kell őket...
Ezzel szemben a vásárlási kultúra számomra eddig egyedülálló. Nem tudom, ki ismeri, ki nem, de az egyik legdurvább, amivel itt eddig találkoztam az Argos. Leginkább a régen nálunk működő Quelle katalógust kell elképzelni, csak elképesztő méretekben és bolthálózattal. Bemész az üzletbe, ahol sok kis stand van, amelyek mindegyikén egy Révai nagy lexikon összes kötetét maga mögé utasító méretű kódexből szemezgethetsz az intimzuhanytól a kerti slagig... :)
A másik nagy szenvedély az nem más, mint a fogadás. Eddig láttam vagy 4 különböző fogadóiroda láncot, ahova betér az ember és az épp futó lóversenytől,  a Kanizsa-felsőn játszódó öregfiúk meccséig teheted meg a lóvét. Ez azonban nem lenne még nagy szám, ezekben az irodákban viszont ténylegesen arra fogadhatsz amire, akarsz beleértve a királynő aktuális dauer víz áztatta hajszínét is. Volt egy csávó például akinél, megállapították az orvosok, hogy maximum fél éve van hátra, mire a fazonnak több se kellett gondolta lepaktál az ördöggel, bement egy William Hillbe (fogadó iroda) megtette a tétjeit, arra hogy ő meg élni fog 1 év múlva, amit meg is tehetett az orvosi papírjainak igazolásával. Nah a csávónak olyannyira bejött, hogy 1 év múlva markolta is fel a kb. 15000 fontot, aminek egy részét szintén megtette egy évvel későbbre... Arról viszont már nem szól a fáma, hogy azt is be tudta-e hajtani.
Ha pedig elfogyott a fogadásra szánt pénzed semmi gond, egyet se félj, egyből betérhetsz a stílszerűen Money Shop márkanév alatt működő "boltba", ahol rapid kölcsönt kérhetsz 50 fonttól indulva (szinte minden fogadóiroda közelében van egy) ezek a legális uzsorások errefelé, ugyanis 100 fontra 1 hónap múlva 136 fontot kérnek vissza.
Ezúttal se hagylak titeket aranyköpés nélkül végezni.  Alkalmam nyílt összefutni egy lakótársam spanjával, aki Mezőkövesdről érkezett Londonba ő alkotta ezt a kis szóvirágot: "Úgy jöttek rá a csajok, mint fecskék a szarra, geci!" :))

Így több mint 2 hónap távlatából mostmár úgy érzem itt az ideje, hogy meséljek szerény hajlékomról és lakótarsaimról. Talán ott lenne legildomosabb kezdenem, hogy együtt lakom per pillanat 9 magyar szerencsehajcsárral.
Ami érdekes, hogy közülük szinte senki sem budapesti lakos és ez amúgy jellemző szinte az összes itteni magyarra. Lassan kezdem úgy érezni Pesten minden rendben csak vidéken van szar... :)
A lakókkal személy szerint abszolút pozitív a kapcsolatom, de mivel mindenki pontosan tisztában van vele, hogy ez a ház csak egy állomás, ahol kicsit összeszedheti magát az ember, ezért aztán őszintén szólva senki se nagyon töri magát, hogy életre szóló barátságokat kössön, már csak annál is inkább mert tényleg kb havonta legalább egy lakó elköltözik (az elmúlt 2 hét alatt elment 2 és érkezett 2).
Az ilyen lakóközösségekben általában be kell vezetni bizonyos alapvető szabályokat, (h meg lehessen szegni őket), gondolok ezalatt olyasmire, hogy mosogass el magad után, ha tele a szemetes vidd ki (elképesztő milyen tetriszezés megy olykor a szemetes tetején), ezen szabályok arra lennének hivatottak, hogy normális körülményeket teremtsenek, amikben élni lehet.
Nah most valahogy a magyar( lehet csak a londoni... :D) nem szereti ezt megérteni és inkább mutogat a másikra, ha ő nem mosogatott el én miért tegyem és satöbbi alapon. Még mindezzel nem is lenne baj, ha nem egy kétszer kettes konyhán kellene osztoznunk, amihez meg tartozik egy csakugyan kétszer kettes "étkező", két szekrénnyel és két hűtővel... De sebaj, családias a hangulat :)
A lakók maguk megérdemelnének egy önálló postot egyenként de ez még várat magára meg aztán úgyis cserélődnek egyfolytában. Vannak azonban apró szösszenetek, például az egyik fenti lakó, nem hajlandó máshogy csak állva enni a konyha közepén, teszi ezt még akkor is ha az egész konyha kihalt(ami mondjuk nem sokszor van), mindemellett körülbelül 3-4 hete semmi mást nem eszik a  saját maga által sütött hamburgeren kívül.
A következő figura, akit még meg kell említenem Mr. Posh (a továbbiakban csak posh) most nyert nem rég felvételt a Harrodsba, (akiknek ez nem mondana semmit a Harrods London egyik legrégebbi és egyben legelitebb "bevásárlóközpontja"), amivel elnyerte élete egyik álommelóját, ugyanis hosszú idő óta ő az egyik legnagyobb piperkőc, akivel találkoztam ( csak egy hasonló ember jut eszembe, akit ismerek...). Ő mesélt elképesztő dolgokat, arról hogy mire költi a londoni elit a Fontot. Van például egy cipő az egyik üzletben, ami nem kevesebb, mint 66000 fontba kóstál (24 milliócska) és egy üveg bura alatt őrzik egy élő kobra társaságában, mivel kígyóbőr... :)
Beosztása szerint costumer connectionös, ami annyit tesz, hogy amikor az átlag londoni dúsgazdag elszalad a Loisz Vottyonba venni valamit, de még benézne egy Cartier óráért is, ugyan ne kelljen már a "szatyrot" magával hurcibálnia, otthagyja amit megvett és a kis modellkinézetű eladó cuncus letipeg a csomaggal Poshékhoz, ahol mindent egyszerre fel lehet markolni, illetve meg lehet kérni, hogy kísérjék el a sofőrhöz, taxihoz, szomszéd szállóba, stb.
Egy ilyen melót azért én is el tudnék fogadni csak nem igazán keresnek most embert.
Posh egyébként, még akkor jött ki Londonba, amikor beléptünk az únióba így már itt van lassan 7 éve, az otthoni történésekről fingja sincs ( nem hogy politikai de bulvár szinten sem: a minap elhitettem vele, hogy Majka együtt rappel a 7 éves kisfiával... :), de nem is érdekli, hiszen rohadtul nem áll szándékában hazamenni.
Végezetül a soron következő aranyköpés szituációja: Marciékkal beszélgetünk, hogy mennyire könnyű költeni itt a pénzt mire kiderült, hogy a spanja most kapta meg 2 hete a fizut. "2 hét alatt elköltöttél 1500 fontot?" kérdezem én mire ő: "Nem tudom mire, nem tudom hova lett! De tényleg, hova lett?" :))))

Furcsa érzés azért ebben az országban magyarként tengetni a hétköznapokat, még annak ellenére is, hogy nap mint nap magyarokkal találkozom, azért sokszor hiányzik az otthoni légkör, koszt, barátok, család, kutya és még sorolhatnám, de ezekben a pillanatokban mindig drága apámtól kapott órámra téved a tekintetem, és az ő szavai zengenek a fejemben: " Fiam, amikor már nagyon kilátástalannak és elégnek érzed, akkor maradj még és nézdd meg mi lenne, ha maradnál." :)
Remélhetőleg az első normális fizetésemhez közeledvén, már egy kicsit ki is bontakozhatok és kiterjeszthetem a látókörömet is annak érdekében, hogy a pénzen kívül is találjak dolgokat, amikre azt mondhatom "érdemes még maradnom, ezt megnézni, azt kipróbálni".
Péntek van a héten utolsó munkanapom, utána először egyhúzamban két szabadnapom lesz, amiből a szombatot az agyam újraindításának szándékozom szentelni (az alkohol mámorába merülök :D).

(Update: ez úgy sikerült. hogy délután 4kor már igen jó hangulatban voltam és este 10kor már aludtam...) 

Ilyen ugyanis régen volt már, utána meg vissza a teendőkhöz. 13án adótámogatásért lobbizom a helyi apehnél vagy NAVnál kinek, hogy tetszik. Errefelé ugyanis ha dolgozol, de nem kapsz érte valami sokat akkor állambácsi megtámogat téged havi 200 font plusszal, ez még nekem is jár annak ellenére, hogy annyira nem is mondható szarnak a fizum. Plusz mostmár remélhetőleg normális adósávba raknak és nem kell a fizetés majdnem egy negyedét adóra "költenem".

Nagy ritkán lecsekkolom az index riszpekt ház videóit, hátha valami jó hírt is lehet hallani, nem pedig a nyomoron röhögni, de egyenlőre nem úgy tűnik, hogy rövid illetve hosszú távon változna otthon bármi is. Egy okkal több, hogy maradjak...

A legsajnálatosabb része a hazád elhagyásának szerintem, hogy nem oszthatod meg a veled történt dolgok nagy részét a hozzád közel állókkal. Vannak rá lehetőségek persze skypeon vagy egyéb kommunikációs eszközökön keresztül, vagy ne adj isten meg lehet próbálni blogon keresztül is... :)
De szerintem még mindig nem lehet helyettesíteni a személyes társalgást semmivel. Éppen ezért próbálok minél több embert megismerni, hátha akad közöttük olyan is akivel megtalálom a közös hangot. Eddig nincs benne hiány csak a legtöbb közülük meg mindig magyar, abból pedig úgy érzem mostanában jutott rendesen, úgyhogy remélhetőleg a közeljövőben gyarapíthatom külföldi sorstársaim táborát is.
És végezetül aktuális posztomat egy itteni magyar illető aranyköpésével zárnám. A szituáció: kint dohányzunk a kertben és arról beszélgetünk mennyi jattot szedhet össze hetente az új a harrodsnál szerzett melójával, mire ő kissebb gondolkodás után csak így zárja a témát, " hát figyi még két hétig szűkösen leszek hogy kifizessem az otthoni dolgokat, aztán meg elmegyek kurvázni"... :)

Az elmúlt hetekben, napokban leginkább azzal töltöttem az időmet ha épp nem dolgoztam vagy aludtam, hogy busszal mentem a-bol b-be. Igen ez itt egy időtöltés, totál kiszámíthatatlan mennyi idő alatt tudsz eljutni a célodhoz. Ha csak például a munkába járást vesszük van, amikor bent vok 20 perc alatt, van amikor bent vok 1 óra alatt, de volt már arra is példa, hogy a visszautat 2,5 óra alatt tettem meg.

A másik ami szintén teljesen kiszámíthatatlan az a végállomás, simán előfordul, hogy felszállok egy buszra és a sofőr közli 3 megálló múlva: "the bus will terminates here".
Megvan persze a szépsége is a nagy piros kétemeletessel való közlekedésnek, mégpedig az utasok, akik a társadalmi ranglétra legszélesebb skáláját képviselik. Az öltönyös üzletembertől a lepukkant csövesen keresztül a már-már rémisztő fennhangon vihogó nyugdíjas nénikéig.
Mivel a munkába járások a totál rendszertelen shifteknek (műszakoknak) köszönhetően minden napszakban előfordulnak, ezért a legváltozóbb időpontokban csodálhatom a fegyencjáraton utazó sorstarsaimat.

Miközben ezeket a sorokat írom szintén utazom, ugyanis most jöttem rá, h nem kell nekem ahhoz laptop előtt ülnom, h "papírra" vessem gondolataimat, ha itt van a zsebemben az én drága jó magyar almám is. Így remélem tobb postot is fogok a közeljövőben írni, mert amikor hazaérek örülök hogy élek és még ahhoz is lusta vagyok h főzzek nem hogy meg nekiálljak fogalmazni is :) , ez a táv meg épp elegendő arra hogy irogassak és szemlélődjek közben.
Nah de visszatérve a buszon látott embereknél már csak a kávézóba betévedő különböző "állatfajok" az izgalmasabbak. Tudni kell, hogy az "én s(t)arbucksom a belvárosban nem messze a Hyde Parktól és a Marble Archtól helyezkedik el, az arabok által uralt edgware roadon, közvetlen egy hatalmas Hilton mellett, ezáltal a látogatók elég vegyesnek mondhatóak. Ki kell azonban emeljek néhány hangsúlyosabbat akikkel az utóbbi időben (bal)szerencsém volt összefutni.
Az egyik például egy abszolút jól szituált félvér fejkendős asszony volt, aki amikor kimentem a kávézó előtti részt takarítani bőszen már-már görcsösen törölgette az előtte levő papírpoharakat.Ez már alapból furcsa volt, de gondoltam ügyel a környezetre és újrahasznosít :), azonban miután visszamentem a nő elment a vécére és miután kijött onnan akkor vette csak észre a kollégám, aki egyből felhívta a figyelmem, hogy nem árt ha lecsekkolom utána a helységet.

Így is tettem és meglepődve tapasztaltam, hogy a vécépapír keresztbe-kasul van tekerve az egész vécében. Kérdésemre kollégám felvilágosított hogy a nő ellen távoltartási végzés van ugyanis egy időben azt játszotta, hogy nem vízet használt ragasztókent, hanem sokkal inkább fekáliát és azzal tapétázta a vécét valamilyen fajta érthetetlen felindulásból.
A következő figura egy brit 50 év körüli férfi volt, aki nem sokkal zárás előtt jött be, odament az egyik asztalnál ülő két spanyol turista lányhoz és szó nélkül elhozta az egyik elől a teát és leült egy másik asztalhoz, majd amikor a lány köpni nyelni nem tudott meglepettségében megkérdeztem, hogy nem adná-e vissza neki. Felháborodott, hogy ő hozzá se ért és kiviharzott a kávézóbol, és meg az utcán is óbégatott, hogy "I dont touch that, i dont touch that"
Nah szal ilyen és ehhez hasonló figurákkal találkozom nap mint nap.

Valahogy London sokszor olyan mintha egy őrültek házába csöppentem volna csak senki nem vesz róla tudomást...
Máskor meg varázslatos szabadság hangulata tud lenni, ami az egyik pillanatról a másikra képes átfordulni egy "mi a halált keresek én itt" életérzésbe, de ez valószínűleg így is van rendjén. Elvégre mire számítson egy kevesebb, mint 10 milliós országból érkező ember egy több mint 10 milliós metropoliszban:D
Az mindenesetre biztos, hogy nem itt fogok rendszert vinni az életembe, itt ugyanis már ami engem illet semmi nem rendszeres, beleértve az időjárást, a felkelést, a lefekvést, a munkát  és az étkezést egy szóval mindent :D
2 napja meg 27-30 fokok tomboltak és majd megdöglöttem olyan meleg volt most meg 2 pulóverben, esőkabátban 12 fokban ülök a buszon :)

Mivel mostanában sok minden nem történik, ami annyira említésre méltó lenne ezért úgy döntöttem át fogok térni egy kicsivel másabb szerkezetű blogolásra, amiben inkább a kisebb velem vagy másokkal megtörtént eseményeket is megosztom veletek. Előtte azonban még el kell meséljem, hogy egy pár napja felröppent annak a lehetősége is, hogy összeköltözöm Marciékkal, mert a náluk lakó hölgy, aki egyébként az érkezésemkor nem tetszését fejezte ki jövetelemmel kapcsolatban, most kiderült, hogy megelégelte itt tartózkodását és hazamegy és felköltözik Budapestre ahol szerencsét próbál. Így a megüresedő szoba hallatára megbeszéltük a főbérlővel, hogy én pályáznék a szobára, aki persze örülve annak, hogy nem kell kiadatlanul tartani a szobát egyből bele is egyezett.

Én fel is mondtam mostani Wembley-ben lévő ágyamat és elkezdtem összepakolni. Amikor eljött a költözés napja taxiba kényszerülve (mivel rohadt sok cuccom volt) átutaztam Marciékhoz becuccoltam és leülök az ebédlőasztalhoz egy kicsit megpihenni, mire a hölgyike mosolyogva tágra nyílt szemekkel közli, hogy neki valamit el kell mondania, miszerint meggondolta magát és mégis csak maradna és megbeszélte a főbérlővel is úgyhogy tökjó....

Én elősször köpni-nyelni nem tudtam és azt hittem hogy viccelődik velem mire "megkért", hogy én most nehogy azt higyjem, hogy ő eddig nem szólt nekem csak ő most gondolta meg magát, mert az egyik lakótársa behatóbban megismerte és egyből ki is bontakozott az évezred románca. Részemről persze egyből telefon a másik főbérlőnek, akitől 2 órával azelőtt kaptam vissza a depozitomat, hogy esetleg lehetne-e még visszacsinálni a dolgokat (szerencsére lehetett) és visszataxiztam Wembleybe.

Komolyan mondom csak röhögni tudok már az itteni embereken. 

A melóban kezdi átvenni az uralmat rajtam a rutinos cselekvés és már csak néhányszor öntöm magamra a bödön tejeket. És eddig csak egyszer tudtak átverni egy hamis húszassal... :D A napi rutin a következő általában: felkelek átmászok a szobában harmadikként hirtelen beköltöző emberen, aki a földön alszik, majd felszállok az itt a házban lakók által csak fegyencjáratként emlegetett 18as buszra, ami az egyes zónába szállítja a külső olcsóbb területeken élő jómunkás (zömmel magyar, indiai, lengyel és román) embereket. 4 nappal ezelőtt például egy lengyel babakocsis kismama összebalhézott egy feka babakocsis kismamával, hogy  az miért nem tolja arrébb a kocsit ("you fucking polish bitch, go back to Poland and learn some manners, because we've got manners here" felkiáltással) a vezető meg csak leállította motort a megállóban és megvárta míg azok 20 perc alatt leszájkaratézik a konfliktust... :D Csodálatos -mondtam magamban- :)

BMW 330 - Impulzus "vásárlás"

A Marci meg a Pista ("az autószerelő és a tűzszerész") fizetést kaptak ezen felbuzdulva kitalálták, hogy nekik azonnal venniük kell egy BMW-t mert a motor az itt mégse játszik, hiszen ki a halál akar szakadó esőben motorozni itt meg ugybebár, néha még a nap is kisüt... :D

Nah szóval én is csatlakoztam hozzájuk ezen a túrán, meg is érkeztünk a kiszemelt kocsi autókereskedésébe ahol megláttuk az autót, amelyen elsőre feltűnt, hogy a visszapillantó borítása az egyik oldalon erősen le lett verve, mire a szimpatikus indiai kolléga közölte, hogy azzal nincsen semmi gond van ott a kereskedésben még ilyen BMW majd arról átpattintják. A pótkerék hiányára egy laza "sometimes it comes with it, sometimes it not" volt a válasz, majd a tesztvezetés után Marcinak még a "very great engine, you can make cirles on the tarmac" (jó motor köröket égethetsz vele a betonba) hosszan kidolgozott marketing mondattal szinte már el is adta a kocsit, amikor Marci megkérdezte, hogy milyen hitel konstrukciók vannak az autóra, amire a indiainak elkerekedett a szeme ("finance??? for this car???") és tudtunkra adta, hogy 2004 előtt nem vállalnak hitelt autóra... Így a szakadó esőben gyalogoltunk vissza fél órát :D fucking brittish weather...

A heti beosztásom elég érdekesen alakult, holnap például reggel 6re mek és fél10kor végzek, úgyhogy a kimosott ágynemű és törülköző a 3szori elázás után nem is tudom, hogy fog megszáradni... Ígérem próbálok többet jelentkezni addig is remélem nálatok továbbra is kellemesen fog sütni a nap... :D :D NEM! :D peace love unity

  A bejegyzések, amint az látható elkezdenek ritkulni, ez többek között annak is köszönhető, hogy nem gondoltam volna, de igenis elkezdtem teljes erőbedobással dolgozni járni és a reggel negyed hatos kelés után, nem nagyon érzek nagy kényszert arra h nekiüljek még bárminek is.

 Továbbra sem unatkozom, tartalmasan kezdődött ez a hét is. Sikerült elintéznem a biztosítási számomat, aminek a megérkeztével lassan jöhet a bankszámla is. Ismét sikerült megállapítanom, hogy Magyarországnak bőven van mit tanulnia, arról hogy mi az az olajozottan működő bürokrácia, ugyanis az egész procedúra várakozással együtt mindössze 35-40 percemet vette igénybe, ahol is a kedvesen mosolygó fekete ügyintéző hölgy még arra is külön figyelmet szentelt, hogy mikorra megyek az említett állásinterjúmra, mert ha sietek akkor meggyorsítaná nekem a folyamatot. (köpni nyelni nem tudtam, a meglepettségtől)

A biztosításis interjú után következett az állásinterjú a starbucksnál de mivel csaknem két órával előbb érkeztem a kávézóhoz ezért, úgy döntöttem, ha már ki kellett fizetnem a horribilis másfél órás, 2 átszállásos metrózást, akkor már ki is használom az alkalmat, hogy kissé körbetekintsek a belvárosban is. 

Ezen felbuzdulva tehát a Hyde Park felé vettem az irányt, ami a Starbuckstól egy negyed óra séta után már el is érhető. Egy ekkora városban 2 hét után szinte csak a házak kis előkertjében meg az utcákon egy-két fa által megtestesítve láttam zöldet, ezért valahogy úgy éreztem amikor megláttam ezt a hatalmas parkot, hogy megszállt a nyugalom.

Hatalmas méretétől elvész a benne hemzsegő sok turista, biciklis, autó (igen még kocsik is áthajthatnak rajta), rögbi edzés és stb. Sehol egy eldobott szemét, egy hajléktalan (nah jó egy volt, aki a fűben henyélt, de őt megkérte a helyi erő, hogy máshol elégítse ki alvás iránti vágyát). Különböző zónákban napozó ágyak szétszórva, amiket egyből használatba is vettem és ejtőztem egyet, szintén csodálkozva, hogy ezeknek az ágyaknak még nem kelt lába, és milyen kedves, hogy csakúgy felkínálják őket a köznek. (1,5 font amit az otthon csak "nintendósnak" titulált figura tudatott is velem, így hát inkább az olcsóbb, ingyenes padot választottam. :)

Felfrissülten, vidáman tehát vissza ballagtam a Starbuckshoz és kezdetét vette az interjú. Éva a magyar származású, nagyon kedves manager kitöltetett velem egy tesztet, amelyben 3 kategóriás értékelés alapjan (very much like me, a bit like me, not really like me) kellett besorolnom 13 különböző tulajdonságot( problémamegoldó képesség, kapcsolatteremtés és stb) majd utána ezzel a teszttel kapcsolatban kaptam kérdéseket.

Mivel a 13 tulajdonságból 2re nem az volt a válaszom, hogy very much like me, mondanom sem kell, hogy magyarázhattam a bizonyítványom rendesen, de a levegőbe beszélés helyett úgy döntöttem őszíntén beszélek, és ezek szerint jól döntöttem, mert a mai nap reggel 7re mehettem is be "próbanapra" (2 óra). Dress code: fekete cipő, fekete gatya (egyik se volt, plusz kiadás nah de jó, el se hittem, hogy 13 fontból megúsztam az egészet egy Primark nevű lánc, kb Allee méretű csak ruhákat árusító "üzletében")

A 2 óra alatt alkalmam nyílt megismerni jövőbeli kollégáim egy részét: Ali-t (India), Lizzy-t Biminghamből (nagyon kemény angolt beszél a csaj :)), Jacket (Litvánia), akit egyébként valahogy máshogy hívnak csak szeretné ha Jack lenne ezért aztán ez is van a névtábláján ("művészlélek, kicsit fura, de jó arc"-mondta Éva-). Majd a két óra elteltével, villámként csapott belém a felismerés, hogy Éva megfelelőnek tartotta a teljesítményem és felvett fulltime munkára (minimum 32 óra/hét, 6,45 óránként,kb. 800 font havonta) havi fizetéssel (húzós lesz ez a hónap, meghúzott nadrágszíjjal, de munkával és tetővel a fejem felett) Mit is mondhatnék, még a végén kiderül, hogy össze is jöhetnek a dolgok... 

Holnap már kezdek is, 10-re mek és indul a kiképzés a barista "táborban"... :)

 Negyed órája beléptem jövőbeni, de remélhetőleg minél rövidtávúbb rezidenciám ajtaján. A lakótársak (magyarok) rögvest egy jó pofa sörrel invitáltak (abból baj nem lehet) -lehet hogy most végre normális magyarokkal hozott össze a sors???- gyorsan kipakoltam utazó bőröndöm temérdek tartalmát. 

Ágyamból kiálló kőkemény rugók száma, költözéseim számával konstans növekedni látszik, de sebaj kezdem úgy felfogni, hogy London kezdetben a fakírság fázisával kezdd minden idetévedő "szerencsejátékossal", majd csak utána ahogy kezded megtalálni a helyed, úgy léphetsz tovább egyre kényelmesebb és kényelmesebb fekhelyeiddel egyetemben. 

A lakásról még továbbá meg kell említenem, hogy a falak vastagsága is hagyna természetesen némi kivánnivalót maga mögött. Ezzel az erővel akár papírlapokkal is lehetne teret leválasztani, ami nem lenne baj, ha csak a szomszédban lévő pár aktív élettársi életet nem kezdd el élni. (erre persze eddig még nem volt példa, de tekintettel arra h azt is hallani lehet ha egy légy fingik a szomszéd szobában, ez is elő fog fordulni) 

Nem gond kaland az élet, fő hogy végre van hol kimosnom eddig felgyülemlett szennyesem, és van hol végre, főzőcskéznem ha éppen arra szottyan kedvem. 

A ház maga amúgy kvázi a wembley stadion lábánál fekszik, ahol ma sikerült is megtapasztalnom egyből a szomorú Everton szurkolók arcát hazafelé kullogva (Apu: Liverpool-Everton 2-1, és a Liverpool jutott elsőként az angol kupa dontőjébe :))) )

Lassan sztem indulok is vissza a Marciék felé (ma nem mosok az zicher :P) a metrómegálló nincs valami közel. 

Meló ügyben sok előrelépés még nem történt csak a holnapi starbucks interjú még mindig ami érdemleges, meg a közben visszakérdezett és el-el küldött online jelentkezések, ezúton köszönöm is mindenkinek az ötleteket, kapcsolatokat, mind melóval, mind kecóval kapcsolatban (ti nem vagytok hű olvasóim nem is tudom h lett volna!! :)) Nem győzöm zaklatni őket sorról-sorra:D :D

Tehát kégli 27-ig kifizetve, melóra fel, és persze- peace, love, unity!!! :D

 Meg kell mondjam senkinek nem kívánom a jelen helyzetet! Holnap el kell hagynom ezt a szállást, csak éppen nem tudom hova. Tegnap megint találtam egy hirdetést miszerint teljesen felújított lakásban szoba kiadó. Felhívom, észak Londonba elmetrózom (1,5 óra a metrón) egy ingatlan iroda a cím, belépek használt, leharcolt kanapék rátolva a falra, áporodott lábszag és valami egyéb illokoncentrátum csapja meg az orromat. 

A kedves kis (magyar) ingatlanközvetítő hölgy közli, hogy magát a szobát nem áll módjában megmutatni mert az aki még most lakik benne, nem járult hozzá, de a közös helyeket szívesen megmutatja. Nah mondom remek akkor nézzük mag azokat. 95 font a szoba amit nem láthatok, a lakás ajtajának nyitásával alapvető problémákba ütközünk csak erős rángatásnak köszönhetően nyílik.

Bárcsak ne nyílt volna. Az ajtó mögött omladozó, rohadó, penészes falak, a közös helyek vagyis a fürdőszoba és a konyha vállalhatalanul lerobbant állapotban szintén penészesen.

"Foglalózzam le a szobát mert el fogják vinni", tanácsolja a hölgy, komolyan mondom annyira el voltam keseredve, hogy kis híjján kivettem látatlanba csak már legyen valami, aztán hálistennek meggondoltam magam (még mindig  nem vagyok biztos benne hogy jól tettem).

Tehát továbbra sincs szállásom, munkám se, ismerősök ismerősének az ismerősének irogatok sorra segítségkérő emaileket, reménykedve abban, hogy hátha meghallgattatnak. A munka kérdés most kissé háttérbe is szorult, mert hát ugye honnan menjek dolgozni? (ami lehetőseg van azt persze kihasználom dehát nincs sok). Az itteni angol hirdetések már kb. szóba se jöhetnek, mert mázlim van ha csak 2 havi előre fizetést kérnek.

De ha minden jól megy hétfőn behívnak egy starbucksos interjúra legalább ez az egy, aminek köszönhetően még el vagyok képes hitetni magammal, hogy van itt maradásom. Egyik pillanatban legszívesebben azonnal bezárnám a bőröndöm és a maradék pénzemből azonnal vennék egy jegyet vissza Budapestre, a másik pillanatban meg rájövök, hogy egy nagyon nagy lehetőséget szúrnék el, és ismét csak a könnyebbik utat választanám ha így tennék.

Így nem marad más mint reménykedni abban, hogy amikor rányomok az iwiwen (ez kész) a frissítés gombra kiugrik egy olyan hirdetés ami végre azt mondja, hogy single szoba vagy megosztott szoba kiadó. Addig is mindenkinek minden jót és élvezzétek Magyarországot. Nem is olyan rossz hely az... :)

Mivel a pénteki távozásom egyre  sürgetőbben közeleg én is egyre sürgetőbben böngészem a hirdetéseket. Kiderült, hogy elég sokan hirdetnek szállásokat az iwiw-en ( az még van? ) (így újra regisztráltam is) miután találtam is egy szimpatikus hirdetést, miszerint Wembleyben single szoba kiadó elég elfogadható áron. Fel is hívtam a számot, idősebb női hanggal egyeztetek, hogy 3-ra átmegyünk. 

Már az odajutás is kalandosra sikeredett, ugyanis akkora dugó volt, hogy gyalogosan gyorsabban haladtunk mint a busz, le is szálltunk mire hirtelen belecsöppentünk India szívébe (amerre csak elnéztünk indiaiak mindenhol, mi meg ketten világítottunk Marcival napbarnította bőrünkkel) egyetlen fehér emberrel találkoztunk az is egy  valószínűsíthetően eltévedt német turista, aki rémüldözve vizslatta a környéket egy tologatós bőrönndel maga mögött.

Végül egy metrózás után megérkeztünk a kinézett házhoz , a környék már-már túlontúl nyugodt távol szinte mindentől. Csöngetés után, ajtót nyit Marika (aki a telefonos egyeztetés alatt a postcode betűzését elég egyedien alkalmazta: "há a 9 8 kó ef", mire én kó mi az h kó "asszongya" hát kó mint keksz, kiderült h a hölgy  a q betűt nem nagyon betűzte még :D). A ház környékén román rendszámos bal kormányos autók, amit még a Marci se látott mióta Londonban  van.

Marika amúgy Tokajból Londonba települt jól megtermett  roma asszony rikító narancssárga Lonsdale pulcsiban, ami már alapból elég érdekes volt, majd betessékel minket  és körbemutatja a házat ( 3szint: a 2 felső szinten 3-3 szoba, szép állapotban), és annak közös helyiségeit. A nekem szánt szoba is rendben volt, eltekintve attól hogy az ágyon a lábam nem igazán tudta volna felvenni a kinyújtott állapotot(de ez a single szobákra általában jellemző errefelé).

A közös helyiségekben további lakókkal találkoztunk, Józsival akinek a feje keresztbe volt repedve, valószínűsíthetően Marika egyik unokatestvére lehetett - egyáltalán nem nyújtott bizalomgerjesztő látványt, és Marika2-t aki talán Marika lánya lehetett. A milyen központi rész van itt a környéken kérdésre az "utca végén  vannak bankok is" válasz sem volt túl meggyőző. És a milyenek a lakótársak kérdésre felelt, nagyon hirtelen nagyon bizonygató "ők nagyon aranyosak, nagyon csendesek, nagyon rendben vannak" is érdekesnek bizonyult.

Így Marcival abban maradtunk, hogy ez nem lesz túl megfelelő, amit a visszaút 2 órás (nem volt dugó) időtartama is megerősített.

Tegnap este még benéztünk Camden townba, nah ott kéne nekem laknom, egymást követik a kocsmák, éttermek, kávézók. Nézem is az ottani szállásokat  csak a központi elhelyezkedés miatt elég borsos árat kérnek értük.

Találkoztunk egy újabb rakat magyarral (ők a normális  fajtából valók), akik mind szintén a szerencsepróbálás különbőző stádiumában tartanak. De egyikük  se szándékozik  még egy ideig hazamenni, valahogy nem tetszik nekik az  otthoni helyzet.... :P

Folytatom  a szállás/meló keresést holnap már nincs ünnep, úgyhogy remélhetőleg kapok valami választ  is az elküldött  jelentkezésekre.... 

 Arra azért nem lehet panaszom, hogy itt unalmasak a napjaim. Elősször is bemutatnám a két főbérlőt akik (persze) magyarok. ZS, aki egy halál normális ember lenne, ha párja K nem dobott volna rá egy jólirányzott lasszót és nem húzott volna rajta azzal a szent lendülettel egy nagyot, aminek következtében valószínűsíthetően egész életére egy kattant, házisárkány karmai közé keveredett. 

Tehát a Zs-vel való előzetes egyeztetés után, (miszerint én mindenki beleegyezésével beköltözöm Marciékhoz) mondta, hogy nincs ezzel semmi gond simán benne van csak még meg kell beszélnie párjával de simán  működni fog.

Így Marcival való önéletrajz szóró túrám után lelkesen felbuzdulva mentem fel a lakásra  és szóltam nekik, hogy akkor dumáljunk. Mire is pofán vágott a felismerés, hogy a már említett házisárkány nem igazán egyezik bele az egészbe, mert  ő nem akar tömegszállást csinálni a teszem hozzá 7 főre tervezett 8 fővel lakott házból, mert ez egy  rendes ház és a helyi önkormányzat felé sem működne a dolog. (ha a helyi önkormányzat/ingatlan ügynökség tudna róla, hogy 8an laknak a házban ez a ház már nem igazán lenne kiadó semmilyen szinten).

Továbbá hozzátették, hogy az a szoba  nagyon szűkös 3 emberre (kérdem én ők azt hol nem szarják le, de mind1) és csak egy zuhanyzó van ennyi emberre ami nagyon kevés. (az emeleten van egy zuhanyzó amit ketten használnak)

Szóval összevissza beszélnek, amiből többek között az is kiderült, hogy a mondanivalójuk fő mozgatórugója (természetesen) nem a tömeg szállás, hanem az, ha én beköltözöm a hisztis nőszemély ragaszkodni fog ahhoz hogy kevesebbet fizessen. ( Marci kérdése erre: és ha én adok neki heti 20 fontot akkor csönd lesz? mire nagy gondolkodás; "ez még működhet  is, de nem ááá az nem jó" :)))) ennyit róluk) 

Végül a közel egy órás beszélgetésnek az lett a vége h sikerült még 2 hét maradást kialkudni, és az anyagiakat majd rendezzük holnap, mert ők költöznek vissza Magyarországra életük legnagyobb bizniszét végrehajtani (Orbánt majd úgyis eltakarítják onnan-mondta K)

Reggel újjabb pofon: K közli h nah akkkor Pénteken Hinauf, 50 fontot ide az eddigi tartózkodásig  és kezit csókolom. Én már meg sem lepődtem kezébe nyomtam  az 50est és el is húztam a belem  még mielőtt meggondolatlanul cselekednék és el találnám küldeni melegebb éghajlatra...

Ennyit az elmúlt történésekről ma este Camden town kvázi vigalmi negyed, új ismerősök új lehetőségek, addig is továbbra is Peace, love, unity.....

Nah hát reggel fél7kor felszállt az a fránya ryanair(székek nem hátra dőlnek hanem előre tehát igazi hamisítatlan fapad)! Kevesebb lettem egy jó hazai piros arannyal és egy fokhagymakrémmel amit azt hittem majd felvihetek a gépre, de kiderült h ezek alapvető összetevői egy különösen veszélyes bombának, így vissza kellett szolgáltatnom őket drága szüleimnek ( de legalább nem a kukában landoltak).

Leszálltam itteni idő szerint reggel 8kor (-1 óra). Irány Marci barátom munkahelye ahol egy gyors trécselés után egy angol Iphonenak köszönhetően sikerült eljutnom az egyes számú szállásra, amiről még gyorsan kiderült, hogy nem időzhetek sokáig, mert ahhoz hogy beköltözzek az ottani összes lakó hozzájárulása szükségeltetik (közös fürdő, közös konyha és szobák mint egy nagy család :P) csakhogy az egyik (persze) magyar lány nem tetszését fejezte ki ezzel kapcsolatban: "vagyunk már így is elegen". Magyarország én így szeretlek!

Így a következő reggel átköltöztem a főbérlő házához 3 utcára az előző címtől, ahol is csak szombat reggelig maradhatok, mert jön vissza a szoba igazi lakója aki csak elment szabadságra. Én ezért egy matracon fekszem egy ágy mellett mert az ágyat nyílván nem piszkolhatom be habtestemmel. :D

Másnap elmentünk Marci barátjával Pistával, Proof of address-t (lakcímigazoló) intézni, ami a magyar helyzettel ellentétben egy 20 perces procedúra. -1 magyar jogsi, -1 magyar személyi: lenyúlják és majd küldik a brit jogsival, ami itt a lakcím igazolásra használatos. 

Pista felvilágosított, amúgy h itt semmi értelme magaddal hordanod a papírjaid minden bemondásra történik. Belekóstoltam az itteni metróhelyzetbe is, hát hogy is mondjam csak a 4es metró "sokkal jobb"....

Másnap vagyis ma vettem egy feltöltős sim kártyát, mert telefont kaptam Pistának hála és elintéztem a nemzetközi biztosítási számot, ami azt jelenti h kaptam április 16-ára egy időpontot ahol meg kell jelenjek egy interjún és megkapom a kártyát.

A lakással kapcsolatban még nem tudok sajna sokkal többet, az a terv, hogy a már említett magyar csajt Marciéknál megdumáljuk hogy egy kicsit legyen engedékenyebb, hiszen senki más nem ellenkezik az ellen, hogy én ott legyek csak ő, azt pedig mégse akarhatja, hogy a Temze parton aludjak.... :((( :D :D Marci mondta, hogyha még mindig ellenkezik akkor megfenyegeti, h egész álló nap egy száll töcsben fog előtte flangálni... :D

Holnaptól Bank holliday, ami munkaszüneti nap a hétfővel együtt, úgyhogy szerintem kicsit nyakamba veszem a várost és már angol számmal ellátott önéletrajzzal házalok a helyeken és meggyőzöm őket h én vok életük legjobb alkalmazottja.... addig is mindenkinek minden jót! Peace, love, unity!