A hétvégén Jackie ismét házibulit rendezett. Ez alkalommal a születésnapja volt az apropó arra, hogy újra összegyűljön a starbucksosok/nem starbucksosok apraja nagyja. Olaszok, magyarok, libanoniak, lengyelek, csehek, jamaikaiak, franciák, indiaiak, kínaiak, spanyolok gyűltek össze ezúttal, az össznépi részegedés reményében.

Mivel, valahogy úgy alakult, hogy senki nem nagyon keverte a töményt semmivel, mindenki inkább úgy döntött, hogy üvegből vagy jobb esetben feles pohárból kortyolgatja a nedűt, ezért aztán az elején kissé fagyosan induló, soirée szagú találkozóból szépen lassan mindenki elkezdett alkoholgőzbe révedni. Az őrült, furcsamód mindenkit szerető spanyolon keresztül az ide-oda tévelygő részeg lengyelig mindenki kivette a részét a jókedvből. Ennyi különböző nemzetiség és mégis képesek magukat jól érezni, néha kicsit angolul, néha kicsit ki-ki a saját nyelvén. Összességében nagyon jó kis társaság verődött össze ismét. El se tudom képzelni mi lesz, ha az időjárás is a mi malmunkra hajtja a vizet és végre elkezd egy kicsit nyáriasabb, de legalább tavasziasabb idő beköszönteni.

Viktornak köszönhetően végre nem kell agyba-főbe társaságot keresni ahhoz, hogy csináljunk valamit, ezért megfogadtuk, hogy abban az esetben, ha mindkettőnknek szabadnapja van, akkor mindig kitalálunk valamit, amivel ritkíthatjuk a felfedezni valók listáját.

Így Camden Town bohém világába ugrottunk egy fejest. Hétköznap délután élvezhetőbb is, mert nem kell agyba-főbe kerülgetni a sok turistát és az árusoknál is jobban lehet alkudozni. Mindenki közli veled persze, hogy neki eredeti portékája van, sőt az egyik eladó arról próbált meg meggyőzni, hogyha jönnek a vámosok, akkor ők azért rejtik el a portéka egy részét, mert az eredeti. Mindenki el akar neked adni valamit és többnyire mindenki ugyanazt kínálja így aztán nagy a verseny. Persze a magyar nem hagyja magát, minden árus beadta végül a derekát nekünk. :D

Tegnap volt a neves napja, hogy betöltöttem 26. életévemet, ami csak egy felől késztetett ismét elgondolkoznom. Mihez akarok kezdeni magammal ebben az életben, melynek napjai gyorsabban suhannak, minthogy azt felfoghatnám.

Nos, ez a kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt. Nem tudom! Lehet, hogy ez talán egyfajta generációs betegségünk, de a nagy többség erre a kérdésre csak bambán mered maga elé és halvány lila gőze sincs. Én is mint sorstársaim, csak élem a mindennapjaim és várom, hogy az utamba sodorjon a sors valamit, aminek mentén elindulhatok és konkrétabb célok alapján haladhatok tovább. Így volt ez a spanyol szárnypróbálgatásokkal és így volt ez Londonnal is.

Várom a következő valamit…