Mario, akivel nap, mint nap együtt zárom a kávézót, mellékállásban gazdag családoknál takarít. Valamiből el kell ugyanis tartani, a 3 gyereket meg a feleséget, aki neveli a kis rosszcsontokat. Így a heti közel 50 óra mellett, amit a Starbucksban nyom, még reggelente eljárkál „házat vezetni”. Így történt, hogy megismerkedett egy idős amerikai milliárdossal, évekkel ezelőtt, akit a feleségével közösen ápoltak és főztek rá.

Egy napon ez a 93 éves ürge gondolt egyet és közölte Marióval, hogy tekintettel arra, hogy ő utál alapítványoknak meg különböző szervezeteknek adakozni - mondván ki tudja, hova kerül az a pénz -, ezért aztán Mario válasszon egy házat a családnak és ő azt kifizeti.

Tudni kell, hogy Londonban az ingatlan árak olyan szinten irreálisan magasak, hogy szinte egy átlagembernek sem jut eszébe saját házat venni, de még nem is nagyon álmodik ilyesmiről. Lényeg a lényeg telt múlt az idő és, Mario legnagyobb meglepődésére megkapták a kiszemelt házat és lehetett költözni.

Nah ennek a háznak volt hétvégén az avató bulija, amelyre hivatalos volt az összes kolléga, barát, ismerős. Délben volt a kezdés. Én délben el is indultam itthonról… Ismét szembesülhettem azzal, hogy így egy év után is a közelében nem járok a helyismeretnek. Történt ugyanis, hogy miután leszálltam a metróról, az iphone-ba előre betöltött térkép persze nem töltődött be kellőképpen így nem láttam az utca neveket sem, csak a műholdképet. Annyit tudtam, hogy a közelben van valahol egy folyó vagy kanális, melynek mentén találom Mario házát. El is indultam az állomásról, majd amikor már végképp tanácstalan voltam, megkérdeztem egy szembejövő öregurat, hogy merre találok itt a közelben egy folyót vagy kanálist. Mire az öregúr nagyon szívélyesen közölte, hogy a fákon túl ott van egy folyó, és kis mosollyal hozzá tette: That’s the Thames… (Nah az a Temze…)

Gyönyörű idő volt, így hónapok óta először, kabáttal a kezemben egy szál pulóverben élvezhettem a napsütést a Temze partján sétálva. Amikor megérkeztem, kis híján leesett az állam. Mario háza egy tipikus angol sorházak övezte utcában az egyik sarokház. 3 emelettel, kis hangulatos kerttel, amiben épp 8 éves kis indiai gyerekek kriketteztek, miközben a ház telis-tele volt számomra ismeretlen, nálam legalább 10 évvel idősebb emberekkel. Megláttam Mario-t, aki azonnal be is mutatott mindenkinek, akinek bírt és körbevezetett a házban. Megismerhettem a családot, a fiait (Mark, Max, Marvin) és a feleségét Mathildát (nem, nem vicc tényleg mindenki Ma).

A kis srácok, valami elképesztőek. Köszönhetően annak, hogy Londonban élnek születésük óta, a két iker főképpen (Max és Marvin), olyan brit akcentussal beszélnek 4 éves létükre, hogy néha fülelnem kellett, amikor jó brithez híven elharapják a szótagokat. Francesca meg is jegyezte: „I Should practice English with them…”

A kezdeti megrökönyödés gyorsan alább hagyott és egy nagyon családias hangulatban telt a délután elképesztő indiai csemegékkel, a curry minden elképzelhető előfordulásában. (elkezdtem megkedvelni az indiai konyhát)

Végezetül pedig az aktuális idézet sem maradhat el. Amikor kint állok a ház előtt és beszélgetek az egyik kollegámmal, egyszer csak arra vagyok figyelmes, hogy a kis 4 éves Max néz rám és a következő képpen rakott úgy helyre, ahogy a közel egy idős unokahúgom tenné körülbelül:

M: Do you have a home? Do you have a home?

Én: Yes of course I have

M: Oh yeah and which way is it? This way or that way??

Én: That way…

M: So??

Én: So what?

M: So go home that way… J